Az én labdám a munka

“Gyere, gyere!”

“Még egy kicsit, gyere!”

“Ügyes vagy!”

Hangzott egy fiatal, lágy hangú nő szájából. És a kicsi, fehér szőrcsomó lelkesen követte. 

“Gyerekpótló…” – veti oda főhősnőnk Péternek. 

“Az…” – biccent Péter, csak félig egyetértve, hiszen nincs abban semmi rossz, ha fiatal párok először egy kisállaton gyakorolják a nevelés rejtelmeit. Akkor van már baj, amikor a kisállat átveszi a gyermek helyét, és a fiatalok már egyáltalán nem szeretnének gyereket. 

Péter ránéz a mellette ülő csodás jelenségre, végigkutatja szemével nőies idomait, napbarnított bőrét, és átfut az agyán:

“Mennyire ragaszkodik a testéhez, a külsejéhez, a nőiségéhez, és mégis határozottan, keményen, már- már férfiasan kiáll amellett, hogy bele kevés nőiesség szorult. Ha onnan nézzük, hogy nem szeretne gyereket, akár igaza is lehet. De fel fog ébredni benne az anya, mint ahogyan a nőiség is felébredt benne.”

Linda szintén a gondolataiba merült, majd Péter elgondolkodó arcára nézve muszáj megszólalnia, egyrészt, hogy a csendet megtörje, másrészt, hogy egy csipetnyi kétség ne maradjon Péterben afelől, hogy őt majd lággyá, finommá, légiessé, könnyeddé teszi. 

“Nem akarok gyereket, és ez így is marad. Ne éld bele magad, nem tudod ezt megváltoztatni bennem.”

“Mesélj még a gyermekkorodról…” – kérte a férfi, mert szerette volna megérteni, hogy honnan jön ez a nagy ellenállás. Valahonnan ezt hoznia kellett.

“Semmi köze nincs a gyermekkoromhoz, – állítja, – szeretem az életemet, fontos a munkám, a karrierem, és kell, hogy szánjak magamra időt. Nekem ez így jó.”

“Talán még nem értél meg az anyaságra…”

“Nem hiszem, hogy meg kellene erre érnem. 29 éves vagyok, nem gondolod, hogy ha nekem anyává kellene válnom, akkor már eljött volna az érzés? Egyszerűen nekem nem ez van megírva.”

“Akkor mi van megírva?”

Mély hallgatás.

Nézi a parkban a fiatalokat, néhány srác zsonglőrködni próbál. Egy vékony, szőke, lágyabb alkat dobál 2-3 labdát, de sehogyan sem sikerül összehangolnia a mozdulatait. Szeme mereven egy pontra szegeződik, és hagyja, hogy a labdák visszaessenek a kezébe. Nem megy neki. A fekete hajú idősebb srác magyarázza, mutatja, tanítja töretlen lelkesedéssel. 

“Amikor feldobod, sose a labda pályáját kövesd a szemeddel, hanem csak egy pontot nézz, a labda pályájának legfelső pontját. Ha ügyesen dobod, oda mindig megérkezik a labda, és indíthatod a másik kezeddel a következőt.” 

“Én csak egy labdát tudok elindítani, elkapni, csak eggyel tudok foglalkozni, az én labdám a munka…” – szólal meg Linda. 

Péter szerette volna, ha a lány kifejti, hogyan érti ezt, mire gondol. Látta, hogy a zsonglőr tanoncokat nézi, nem nehéz kitalálni, mire gondol. Mégis szerette volna, ha Linda részletezi ezt az egy mondatot. De nem kérte, tudta, hogy majd mesél, ha készen áll rá. Most pedig gondolja nyugodtan azt, hogy csak egy ‘labda’ fér az életébe, ennyi van benne, több nincs.

Mindennek megvan az ideje, és a helye. Biztosan tudja, és érzi, hogy a lányban sokkal több van, mint amennyit ő érez magában. Ő nem csak egy karriercentrikus, individualista nő. Ez csak a menekülés egy útja. De előbb- utóbb nem lesz szüksége menekülésre, megáll majd, mert érezni fogja, hogy hazaért.